Ms Littlewood verseskönyve: Hazám

Hazám

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent.
Mit eszik rajta, a pusztát, a végtelent,
az erdőket, ha a szél borzolja a lombot,
vagy tán a hegyeket, amik tulképp dombok,
a fővárost, ahogyan elmerül a koszba,
a rétságot, ami pont rosszul van ragozva,
a mezőket, utakat, folyókat, tavakat,
őzikét, madarat, halat vagy bogarat,

nem tudhatom. Mondtam már, nem?

Én az egészből csak ezt az egy utcát szeretem.

Enyhén emelkedik. De pont a megfelelő szögben.
Kicsi előkertek. Tuják vannak körben,
és a határokat behúzzák sövénnyel.
Néha kivágják az egészet, hogy beültessék
valami divatos, gyorsan haló növénnyel.
De ez csak közjáték.
Ennyi idősen már nem dől be az ember.
Pár év, és helyreáll, bírom türelemmel.
Számolok, lépkedek.
És ha ez sem segít,
megállok, kivárok,
ott ácsorgok, amíg
meg nem érzem azt a komfortos illatot,
ami csak azt jelzi: egy út kátrányt párolog,
ha jön az ősz, avargőzt,
tavasszal harmatot,
telente jégdarát,
nyaranta bánatot.
Vagy talán mégsem azt.
Emlékeket inkább.
Úgy égették az agyamba a mintát,
mint most a nap a nyakamra, fentről.
De ha letelepszem,
és szétnézek e kőről,
nagyon tartok tőle,
minden szabály megdől,
visszarendeződik időben és térben,
mert ebből a szögből átlátom és értem
megint az egészet.
Minden összefüggést.
Hogy életnek hívjuk
a változást és nyüzsgést,
mindig ismétlődő köreinket futjuk,
pedig még a járdán is ugyanott van lyuk,
és ugyanúgy rezeg fölötte a levegő
vasárnap delente, ha megáll az idő,
mint akkor, amikor még
egyéb dolgom sem volt
csak elképzelni, egyszer
milyen lesz a régmúlt

és amikor még

ezen a szent ponton
félnapokat töltve

az orromat

a korlátnak nyomtam,
hogy kilássak fölötte.


Illusztráció vershez, lombos, sárguló, őszi nyírfa, fenyő, borostyán, tuja, gyep és cserépbe ültetett rózsaszín virág egy elvadult budapesti kertben.



Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése