Ms Littlewood verseskönyve: Postáskisasszony

Postáskisasszony

Piszok hosszú a sor, nem halad semerre.
A gyakran emlegetett panaszra és perre
csak az árucikkes mamóka bólogat,
majd a falon függő szabályzatra mutat:
nincs benne szintidő, nézze csak meg, itt ni.
Ami azt jelenti, ha nem tetszik, tipli.

A kalitkában egy elvarázsolt lény ül.
Szomorkás és fáradt. Munkájához fényül
csak neonlámpa jutott, az is gyakran remeg.
Talán ezért tűnnek zöldesnek a kezek,
amelyek megállnak. Aztán megindulnak.
Majd megint megállnak. Egymásra borulnak,
malmozgatnak kicsit. Aztán, mintha szellő
legyezné meg őket, az egyik ujj szökellő,
fürge táncba indul. És aztán ledermed.
Többet már nem moccan. Peregnek a percek.
Mozdulatlan leány mozdulatlan térben.
Néz a levegőbe, talán alszik éppen.

Mi lelte a fülke szépséges lakóját?
Mi okozza szíve mély, enervált búját?
Mit vétett, hogy ifjan lesújtott a baj már?
Vajon mért fürgébb egy ikerterhes lajhár?

Elmondom. De jó, ha már előre féltek,
mert ez aztán tényleg borzalmas történet.
Nem segíthet rajta a ritmus meg a rímek.
Mindent összevetve rosszabb, mint a Grimmek,
hát csak az hallgassa, kinek szíve erős.
A lány valójában tragikus mesehős.

El van varázsolva. Igen alaposan.
Rabságban tengődik. Rémálomkórosan.
A gonosz megragadta, mint holmi kacatot,
átkot mondott rá, és közben jót kacagott.
(Csipkerózsika is így járta meg szegény).
De rajta más zsarnokol. A szörnyű Tértivevény.
Neki nincs hét feje, a teste csupa betű.
Levélszekrény útján nem kézbesíthető.
Kőkemény egy alak. Ő az úr a postán.
Sőt, a posta melletti McDonaldson is tán,
bár ezt csak suttogják. Annyi viszont biztos,
hogy a szíve jeges, és a keze piszkos,
a varázserejétől Merlin is frászt kapna,
és aki suttog, az eltűnik másnapra.

Rettegte a világ postabirodalma.
Tértivevény lelkét egy dolog zavarta,
és az a gyorsaság. Utálta, de mélyen.
Aki kapkod, annak nincs ideje, hogy féljen,
ez volt a mottója. A sietség káros,
itt az ideje, hogy megtudja a város,
meg a vidék. Irány sorban állni.
És nekiveselkedett példát statuálni.

Ki hinné ma már, hogy a pult mögötti lélek
lomha végtagjai egykoron még éltek,
és úgy szökdécselt, mint a pinty az ágon,
mikor Tértivevény meglátta a nyáron.
Futott a busz után. Ennyi volt a bűne.
És ő postáskisasszonyt varázsolt belőle.
Hallotta az egész küldemény-iktató.
Kimondta az átkot. S átka irtóztató:

Addig tengeted itt szomorú életed,
míg agyvérzésbe hajszolsz tízezer ügyfelet.
Nem szabadulsz addig, a rabszolgám leszel,
bélyegzel, pepecselsz, nyomkodsz, teszel-veszel,
és ha a sorsjegyet nem tukmálod önként,
feladlak standard postai csomagként.
Előre utalással. Hát ehhez tartsd magad.
Ja, a sor ideges, és a bélyeg ragad.
Ezzel a két hírrel fegyverezlek fel még,
hogy szent küldetésed el ne szúrjad végképp.
Többet nem mondhatok. Mindent tudsz, leányom,
ahhoz, hogy egy napon átkom porrá váljon.

És sorsára hagyta. Azóta senyved itt.
Igyekszik megtörni a zord átok szavait.
Tudja, mi a célja, nem gondol a mával,
a feloldozást várja postafordultával,
zöld keze elidőz egy levélen csöppet,
álmodozva kérdi a kedves, idős hölgyet
hogy mit adhat, aztán elmereng szendén,
a postán, a világon, az élet értelmén,
azon, hogy változik ősztől a díjszabás,
azon, hogy miért nem dolgozik senki más,
azon, hogy előre vagy utánvétellel,
azon, hogy hogy írják, eggyel vagy két ellel,
azon, hogy mi az a postakész boríték,
a kordonon, amit a tömött sor borít épp,
és nem mozdul. Ajkán mosoly játszik.
Elképzeli, ahogy nemsoká teázik.

Fejben strigulázza a szívhez kapó nagyit:
ez még mindig csak a hatszázhatvanadik.
Keresi a tollát, az előbb még megvolt –
és mozdulat közben kicsit elbóbiskolt.
Illusztráció gyerekvershez, digitális rajzon postaláda borítékkal és a benne lakó gonosz Tértivevény, aki rabszolgává varázsolja a postáskisasszonyt.

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése