Roger Waters, Us+Them Tour, Budapest 2018. 05. 02.

Roger Waters a Pink Floyd Pigs című számát játssza az Animals albumról Budapesten, a Papp László Sportarénában tartott koncerten, 2018. május 2-án.

Ha valaki megnézné a címkéket ezen a blogon (amik mobilnézetbéli megfontolások miatt épp nem láthatóak, szóval azt mondok, amit akarok), elég sok Pink Floydot találna közöttük. Nincs mindig közvetlen kapcsolat, és fanatikusnak sem nevezném magam... na jó, talán egy kicsit. De igazából azért írom ezt most, mert meg akarom osztani az élményt életem második legjobb koncertjéről.

(- na és mi volt az első?
- az nem tartozik ide.
- de mégis.
- nem tökmindegy?
- most már nem.
- jó, a végén elárulom.
- na és hány koncerten voltál egyáltalán? az sem mindegy, hogy mennyiből.
- többön, mint amennyire most gondolsz.
- és milyenek voltak?
- elég sok tízpontost utasított maga mögé.
- hú. akkor ez tényleg jelent valamit.
- ja. most mondom.)

 Roger Waters Us+Them turnéjának budapesti állomásán a Pink Floyd Animals albumának borítóját idéző kivetítő elem (2018, Papp László Sportaréna)

Annyit tudtam előre, hogy Roger Waters jó sok Pink Floydot fog játszani. De direkt nem néztem koncertvideókat. Meglepetést szerettem volna. És meg is kaptam. Csak nem olyat, amire tippeltem volna.

Azt sejtettem, hogy a koncepcióval nem lesz gond. Az nála szokott lenni. Az aztán szokott. Persze most is volt. Úgy álltak össze a régi és újabb számok, úgy következtek egymás után sorrendben, hogy az egész egy történetet mesélt el.


Szóval a meglepetés. A meglepetés az volt, hogy Roger szólóban készült anyagait még jobban szerettem, mint az ezerszer hallott, hangról hangra ismert Pink Floyd-számokat. A dalok keretbe foglalását is a szólólemeze témája adta, a kezdés előtti háttértől a záróképig. Köztük ez a szám, ami így is ütős, de ott, kivetítve, a többivel összeállva és együttműködve főleg megrázó volt.



A koncert két blokkból állt, köztük szünettel. Az első rész a Dark Side of the Moon első felére és a Wish You Were Here-re épült. A zenei hangzás tökéletes volt, időnként túlságosan is. Totál lemezminőség, ami nekem koncerten kicsit zavaró. Olyan érzést keltett, hogy Watersen kívül senki nem mer egy mikrométert sem eltérni az alapanyagtól. A gitáros például minden bizonnyal szerződésben kötelezte magát, hogy ahány hangot hozzátesz, annyi ujját vágják le utána kártérítésként. Egyébként nagyon szimpatikus volt, mintha David Gilmour egy 1973-ban kihullott hajszálából klónozták volna. Viszont az első rész végén volt Another Brick in the Wall is, egyben mind a három rész, ahogy jólesik. Tekintve, hogy a The Wall volt az első műsoros kazetta, amit a saját pénzemből vettem (holland kiadás, egykazettás kiszerelés, ami akkoriban valami titokzatos, azóta elfelejtett okból menőnek tűnt a kétkazettáshoz képest), nekem például hiányzott volna, ha kimarad.


A második rész az Animals-re és a Dark Side of the Moon második felére épült. Az Animals-blokk rögtön a legelején behúzott, és onnantól kezdve nem maradt egy kritikai megjegyzésem sem. A fények és a brutális effektek mellett a zenekar is magasabb fokozatra kapcsolt. És persze repült a malac is, ahogy kell.


A koncert végén a Dark Side of the Moon tért vissza. Az Us and Themtől kezdve alig lehetett levegőt kapni a teremben, olyan hatással volt a tömegre. Az Eclipse előtt megjelenő óriási prizma pedig mindenkinek azonnal ismerős volt, és olyan lezárást vezetett fel, ami után nagyon kellett tombolni.

Roger Waters Us+Them turnéján, Budapesten a Pink Floyd Dark Side of the Moon albumának borítóját idéző kivetítés (2018, Papp László Sportaréna)

És a ráadás. Előtte Roger bemutatta a zenekart, és először a koncert során szólt pár szót is. Nekem az derült ki belőle, hogy ő alapvetően nem változott. Ugyanazt csinálja, amit régebben csinált, és a világ sem változott akkorát körülötte, hogy azt mondja, hogy oké, befejeztem, mert már nem indokolt. Közben viszont mégis változott, mert az eszközei megválasztásánál nagyobb hangsúlyt fektet az irónia (vagy akár gúny) mellett az együttérzésre és az összefogásra. Vannak ilyen karakterű emberek, akiknek kimondottan használ a kor. Ő például emlékeim szerint soha életében nem nézett ki ilyen harmonikusan.

Roger Waters Budapesten, a Papp László Sportarénában tartott koncerten, 2018. május 2-án.

Aztán Mother. A mother, should I trust the government? kérdésre mindenki, aki esetleg magától nem találta volna el a helyes megfejtést az eddigiek alapján, egyértelmű iránymutatást kapott. És végül... gondolom, mindenki kitalálta magától is. Feltételezem, Roger sem kockáztatná meg, hogy az úri közönség kitépi a székeit, és megdobálja vele, azt üvöltve, hogy hát hol marad a Comfortably Numb, he?

Nagyon szép volt. A szólónál a gitáros is megérezte, hogy ez az ő nagy pillanata, és időnként nem rec-play üzemmódban játszotta, hanem szólóra emlékeztető elemeket vitt bele. Jéj! És ugyan nem lehetett nem észrevenni, hogy a háttérképen az egészen addig elválasztott kezek szép lassan közelednek egymáshoz, azért nagy pillanat volt, amikor össze is értek, és egymásba kapaszkodtak.

(- megnézném.
- nincs róla videóm.
- miért nincs?
- nem a telefonommal voltam elfoglalva.
- értem.
- és akkor már amúgy is az egész szektor állt.
- azért szeretném látni.
- megértem.)


Szabolcs Karisztl felvétele

(- viszont még nem árultad el, melyik volt...
- csönd már. most van a katarzis.
- mi?
- a találkozás. az nincs rajta. már a meghajlás alatt volt. 
- oké. de elmesélve akkor sem olyan.
- hát persze, hogy nem.)


Megjegyzések