Druida

Térkövezettség: 99,9%.
A diagram diadalmasan villogott a monitoron.
József még egyszer átfutotta az adatokat. Ez volt az életműve. A feladata. Az eredménye.
Az övé, bár hivatalosan a szervhez kötődött a feladat és az eredmény is. De mindenki tudta, hogy József volt az, aki döntött. Példátlan hatékonysággal. A beosztott kertészek szerették úgy emlegetni a várost, mint egy nagy, közös kertet. Csak József tudta, hogy tévednek. Budapest igazából az ő kertje volt.
A számok magukért beszéltek. Baross tér leburkolva. Széll Kálmánnal végeztek. Batthyány csillog-villog. Sima. Modern. Könnyen takarítható.
Hátradőlt a székén.
Holnap készen lesznek. Az egésszel. Az utolsó fát is sikerül térkőre cserélni.
József szerette a térkövet. Csak egy dolog nyugtalanította. Az egyre erősödő szorítás a gyomra tájékán. Nem is maga a szorítás. Hanem az, hogy tudta, mitől van. Hiába magyarázták a kollégái, hogy hülyeség az egész. Hiába legyintett a felesége, hogy hagyja már a tündérmeséket.
József nem bírta kiverni a fejéből azt a lakossági fórumot. És a hibbant öregasszonyt, aki ahelyett, hogy szidta volna, mint a többiek, megragadta a kezét, és hadoválni kezdett. A feladatról. Meg az eredményről. Csupa olyan dologról, amit József jól ismert, így nem bírta ki, hogy oda ne figyeljen rá. Csak lassan derült ki, hogy a néni mást ért a szavak alatt. És akkor már késő volt.
– Jaj, drágám, de gyönyörű ember maga! Jól választott szakmát, áldott kapcsolata van a növényekkel! Kész mágia, amire képes velük! Éljen soká, olyan soká, mint a fái!
Másnap kezdődtek a görcsök. Eleinte ritkán jöttek. Aztán gyakoribbá váltak. És erősebbé. Sokkal erősebbé. József azon vette észre magát, hogy egész napja fájdalomban telik. Fogyni kezdett. Majd komolyan aggódni. Végül rettegni. Nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy az öregasszony igazat mondott, és az élete a fákéhoz van kötve.
Leszállt az éjszaka, de képtelen volt kikapcsolni a gépet. A hasa nyilallt, a szíve kalimpált. Eluralkodott rajta a pánik. Félt, hogy hiába is hívna orvost, nem tudna segíteni. Mert meg van átkozva. Azaz áldva. Ami jelen esetben nem is különbözik olyan nagyon egymástól.
Fák, mágia, átok, áldás, pötyögte be a keresőbe. Csupa zöld maskarába öltözött varázslót dobott ki. Indák lógtak rajtuk, kezükben göcsörtös faágak, fejükön madárfészkek. Körülöttük pedig kivétel nélkül fák. A fáik.
József majdnem rákattintott a bezárásra, amikor egy különösen alattomos görcs akasztotta meg a mozdulatát.
– Móricz Zsiga – nyögte, és a fájdalom azonnal enyhülni kezdett.
Még járt a villamos. A négyes-hatos megnyugtatóan zötyögött, de József figyelmét egyetlen dolog kötötte le. A terv. Szüksége volt hozzá pár apróságra.
A kertészeti egyetem szertárába betörni igazán semmiség volt. Nem is zárták rendesen. A talicska ugyan nyikorgott, az ásó pedig csörömpölt, de senki sem figyelt fel rá. József azért elővigyázatosságból bekente az arcát friss földdel, fejét pedig az arborétumból származó gallyakkal álcázta arra az esetre, ha valaki meglátná.
Az utolsó fák csendben vártak rá a Móriczon. József megállt egy fiatal hárs előtt. Úgy tanulta, hogy ekkora fának esélye sincs a túlélésre, ha amatőr módon, puszta kézzel ássák ki. De bízott a képességeiben. A mágiában.
– Te vagy a fám – mondta neki, hogy Fa is tudja, hányadán állnak.
Aztán ásni kezdett. Senki sem kérdezte meg, mit művel. Csak azon kellett aggódnia, hogy előbb érkeznek meg a térkövezők, mint hogy végezne. Nagyobb fokozatra kapcsolt. A földdel kevert izzadtság vastag sávokat húzott hajszálcsíkos ingére.
Hajnalra Fa kiszabadult. Buliból hazafelé tartó egyetemisták besegítették a talicskába. Kicsit imbolygott, amikor megindultak, de József rászólt, hogy üljön már rendesen, és onnantól példátlan hatékonysággal haladtak.
Mivel Fa pótjegy ellenében sem volt szállítható, József úgy döntött, hogy addig tolja, amíg megfelelő helyet nem talál neki. Egy négyzetméternyi szabad földet. Nem túl messze, ahol gyakran meglátogathatja.
Budaörs felé hagyták el a várost.


Fotó novellához, Széll Kálmán (régebben: Moszkva) tér nyáron, a napsütötte téren pusztuló, leburkolt gyökerű fa törzse árnyékot vet a térkőre.

Megjegyzések